Atus próba-weblap oldala...

...hogy utána jobbat csináljon:P

Jó sokat kéne ide írnom, de inkább bemásolok valamit:

A hobbitokról

Ebben a könyvben jórészt hobbitok szerepelnek, és aki elolvassa, sokat megtudhat a természetükről, és valamicskét a történelmükről is. További adatok találhatók a Nyugatvégi Piros Könyvben, amelynek szemelvényes kiadása már korábban megjelent A hobbit címmel. Ez a régebbi kiadvány a Piros Könyv első fejezeteiből merít; melyeket maga Bilbó írt, az első olyan hobbit, aki világszerte híressé vált, és történetének az Oda-vissza címet adta, mivel keleti utazását és hazatérését beszéli el benne: kalandja azután kihatott valamennyi hobbitra, belesodorva őket az itt ábrázolandó korszak nagyjelentőségű eseményeibe.

Feltehető azonban, hogy az olvasók egy része szívesen tudna meg valamivel többet e nem mindennapi nép őstörténetéről, mások pedig talán nem ismerik a korábbi könyvet. Az ilyen olvasók kedvéért foglaljuk itt össze a tárgyra vonatkozó hobbit-hagyomány leglényegesebb elemeit, és röviden ismertetjük az első kalandot.

A hobbit népről elmondhatjuk, hogy szerény, de nagyon régi eredetű fajta. Hajdanában sokkal többen voltak, mint manapság; mindig is szerették a békét, a nyugalmat és a becsületesen felszántott kövér televényt: ha csak tehették, jól művélt és ápolt földéken tanyáztak. A kovácsfújtatónál; a vízimalomnál vagy a szövőszéknél bonyolultabb gépekhez a hobbitok nem értettek, és nem is szerették őket, noha egyébként ügyesen bántak a szerszámokkal. Többnyire már a régmúlt időkben is óvakodták tőlünk, “a Nagyoktól“, ahogy ők mondják, manapság pedig félve kerülnek minket, és egyre nehezebb rájuk lelni. Hallásuk kitűnő., a szeműk éles; igaz, hajlamosa a hízásra, és nem szoktak fölöslegesen sietni, de azért fürgék és eleven mozgásúak. Kezdettől fogva megvolt az a képességük, hogy gyorsan és hangtalanul eltűnjenek, ha nagyobb lények csörtettek feléjük, akikkel nem óhajtottak találkozni; ezt a képességüket annyira kifejlesztették, hogy az emberek szemében ma már varázslatosnak tetszik. Pedig hobbitok valójában sohase foglalkoztak semmilyen varázstudománnyal, és illékonyságuk inkább afféle mesterségbeli fortélynak tekinthető, melyet részint örököltek, részint a gyakorlat folytán, a földhöz fűződő szoros kapcsolatukban sajátították el, úgyhogy a nagyobb és otrombább teremtmények semmiképp se tudják utánozni.

A hobbitok népe ugyanis kis növésű: még a törpöknél is kisebbek, azazhogy nem olyan testesek és vaskosak, bár sokszor alig alacsonyabbak. Magasságuk változó: a mi mértékegységünk szerint általábán hatvan és százhúsz centiméter között van. Mostanában már ritkán érik el a kilencven centimétert; de állitólag csökkent a termetük, és régente magasabbak voltak. A Piros Könyv szerint Tuk Bandobras (Bikabúgó), Második Isengrim fia, százharmincöt centi magas volt, s lovagolni is tudott. A hobbitok krónikáiban csak két hajdani híresség található, aki felülmúlta, de erről még lesz szó a maga helyén.

Mármost a Megye-lakó hobbitokról, akik elbeszélésünk szereplői, elmondhatjuk, hogy amikor béke és jólét honolt köztük, igen vidáman éltek. Tarka ruhákban jártak: főleg a sárgát és a zöldet kedvelték; lábbelit azonban ritkán viseltek, mert a talpukon vastag, kemény bőr nőtt, és a lábfejüket sűrű, gyapjas szőrzet borította, olyasféle, mint a hajuk, amely többnyire barna volt. Így aztán bármennyi mesterséget űztek is, a vargaságot elhanyagolták; de hosszú, ügyes ujjaikkal egyébként igen sok hasznos és tetszetős holmit tudtak készíteni. Arcuk a legtöbbször inkább jóindulatú volt, mint szép: széles, pirospozsgás, szemük csillogó, szájuk mindig nevetésre állt, meg evésre és ivásra. Nevettek is jócskán, meg ettek és ittak, sokszor és derekasan; mindig hajlottak az egyszerű tréfákra és a napi hat étkezésre (ha tellett rá). Vendégszeretők voltak, nagyon kedvelték a társaságot és az ajándékokat: bőkezűen adtak, és sose szabódtak, ha kaptak.